Bőszíjfalva, kedves kis városkácskám Észak-Magyarország fejebúbján. Bőszíjfalva régi utazók és bányászok, erdészek és kántorok szívesen gondoltok eme községre, melynek fiai újra és újra építették az újra és újra lerombolt városkácskát. Ezen férfiúk és asszonyoknak sok mindent köszönhet a település. Legfőképpen a megújjulást, hogy egyáltalán, hogy a dicsőséges létezésért és kultúráért áldoztak. A kálvinista prédikátorok - kikhez számos remek dolog köthető a településen - valami stabilat építettek. Nem megyek bele most az egyházak egymással való küzdelmeibe, vélhetőleg a katolikus egyház papjai is serényen tevékenykedtek a hívők érdekeiért... Szóval a prédikátorok... határozott, serény, nyakas munkamenetek sokasága, mely aztán a lakosságra is ráragadt többé-kevésbbé. A török portyákat és a nemes urak viszályainak következménye képpen Bőszíjfalva többször is leégett, sok ember , épület, munka újra és újra odaveszett századokon keresztül. De a településen élők újra és újra felépítették, felvirágoztatták, sokasodtak és dicsérték érte az Istent. Kemény idők voltak, mostoha idők voltak, de kibírták.
Azóta sok víz lefolyt a Dunán, sokat fordult a földgolyó - mely az emberek tudatában időközben begömbölyült - az emberiség és környezete egyaránt megváltozott. Utak épültek, feltaláltak sokféle szerkezetet, a tudomány sokasodott és mindenki számára elérhetővé vált. A tudomány és a kultúra szinte ingyen szórta virágait a világban és ez alól Bőszíjfalva sem volt kivétel. Kerültek innen is ki tudósok, művészek, tanító emberek, akik sok szépet adtak a világnak. Egy idő után azonban az emberek elfeledkeztek magukról és ami még rosszabb, egymásról is. Politikai hullámok csaptak jobbra, balra és megint balra. Az embereket megzavarták a hullámok és a hullámokat feldolgozó és hasznosító üzemek, melyeket akár nevezhetnénk egy olyan komplementer halmaznak, mely elfeledte az embert. Az ember helyett bádogemberek pottyantak a földre. Melyek ismernek dolgokat, de a régi alaptörvényt már nem annyira. Sokak közülük nem akar rosszat, viszont vannak olyanok akik bendőjük és sajátos kis vágyaik alapján vonják le a konzekvenciákat, sok ilyen van. Talán mi is közéjük tartozunk. Nézem a temetőt, mely a legnagyobb kandelláberként világít a városkácskában. A település magja, történeti része egy völgyben terül el. Észak felé tekintve a jobb oldalon helyezkedik el ez a márvány emlékektől hemzsegő, az élet és halál közötti átmenetet hirdető, az élőnek örökké lévő, de az időnek csak percet mutató óramű. Folyton üzen az embereknek, de csak nagyon kevesen veszik észre. Pedig egyszer valószínűleg akarva, akaratlanul mi is hasonló üzenetet fogunk közvetíteni onnan. De a bádogemberek, szivükbe hatalmas önérzettel - melyet a hullámok frekvenciái és nem az élet gerjeszt - legyintve ölik egymás lelkét, mit sem törődve az élet diadalával, melyben annyi lehetőség rejlődik, melyért üzen a nagy és egyre bövülő kandelláber. Az idő véges, a kultúra és a tudomány lángja sem élhet örökké, ha nincs ki őrizze. Egyre kevesebb a megfelelő személy erre a feladatra, pedig ez régen magátólérthetődő kötelesség volt minden egyes polgár számára. Sok kis apróból hatalmasat építve, de ma már csak egy üzenettel: - Addig cselekedj, míg nem vagy köztünk. Tégy jót, hasznosat, dícsérd a teremtőt és teremts te is becsülettel, így áldva életeddel a Mindenhatót!
A kandelláber üzen, de tenni nekünk kell.
