"Aki bogár után menyen, hamar szarba habarodik."

-Riadó!-ordított a tisztes. Majd hirtelen eltűnt. Egy álmos katona, riadtan dobta le magáról a Tesco gazdaságos dunyhát. A fejében még álmának utolsó foszlányai köröztek. "Mi van?" - kérdezte magában. Döbbent fejet vágott, mint egy firssen született őzgida. Pedig már 8 éve szolgált, mint a tudomány bakája. Riadó - a laktanyában teljes káosz volt. Kigyulladt az ezredes irodája. A tűz átterjedt a laktanya többi részére. A szakaszvezetők kétségbe esve rohangáltak fel s alá, mint a mérgezett egerek. A baka visszafeküdt az ágyába és megfogant benne egy gondolat, mihez fog kezdeni ha leég a laktanya. "Na jó" - gondolta magában, majd elindult az egyik szakaszvezető után, hogy oltásba kezdjen. A folyosót már ellepte a füst, így ingét a szájához és az orrára húzta és eltűnödöve szaladt vissza a helyére és bújt a takaró alá. Pár nap múlva egy elszenesedett test formájában találták meg a tűzoltók...

Lidérces semmmilyen tartalmú álom helyett

Teremtmény kollega elméje ébresztett

Káosz és szorongás, egy helyben téblábolás

Halk tombolás és egy lélekbe karmolás

Tova szelve a szellemem hullámjain

Összekötve a kérdések pontjain

Magam mint Iszkhomakhosz

Messze az a két testhossz

Bontsátok ki a vitorlát erős szelek

Hadd legyek én is egy oly szelet

Fele mint amilyen a nagy kenyér adó volt

Szólnék hozzá, de már holt

Nem Kálvária ez még, messze az

Amíg valaki a földbe nem talpaz

De fogja hagyni néki a bánat

Reá zárom a rozsdás zárat

A pirítóst meg kidobta a gép

Megyek, azt hiszem eszek még.

Teringettét! Épp a múltkor hallottam egy emberről kinn a faluban, a piacon. Amolyan felvértezett deák emberről harsogtak a népek. Valahonnan ismertem is őt. Igen, már emlékszem. Ez a deák igen zöldfülű volt a nagyvilág tengerén, de barátkozós. Kedvelte a fehérnépeket, a szeszt és úgy táncolt, mint egy ma született kis őzgida. Az elméjét viszont egy különös szellem birtokolta. Egy szellem, mely gyermekes rabságban tartotta, bár ez a dolog az illetőt nem nagyon zavarta. Kölyöknek is csúfolták, de ez sem zavarta. Summa summára, könyveljük el jó tulajdonságnak azt, hogy Kölyök kölyök. Rossz tulajdonsága: legfeljebb annyi, hogy irgalmatlanul nagy pofája volt, ha vedelt. Minden jó és rossz embernek magyarázott. Nem bírt soha a seggén ülni. Sok mindenkit inzultált személyesen, szemtől szembe. Valaki ezért kiröhögte, valaki pedig elítélte és elkönyvelte mint egy idióta bajkeverőt. Talán valami olyasmi dolgot fedeztek fel benne, ami leleplezi őket a világ előtt és pőrévé változnak egy egész múlt előtt. De lehet csak a fáradt gőz kiengedése miatt pocskondiázzák az emberek, mert diplomájukkal a zsebükben vagy anélkül rájönnek mennyire kicsinyesek. Kölyök talán tükör lett volna? Kölyök talán egy kisebb fajta szál volt Bőszíjfalva szociális hálójának szétszabdalt darabjaiból? Túl sok rákot fogtak a bőszíjfalvaiak. És most hogy már háló sincsen, mi jön ezután? Büdöset érzek. Szegény kölyök. Ikonná fog válni? Nos azt nem tudom. 

 Furcsák ezek az emberek. Sok biorobot. Elmennek a boltba, vásárolnak, főznek, dolgoznak, vezetnek, pletykálnak másról és magukról. Jajgatnak, hogy nem épül semmi és a kölyök rombol... Bőrkabát, kis sör pocak, szőrős fej, elnyűtt olcsó pullóverek és a legakciósabb edzőcipő. Két nagy bála közzé befeküdve, Ponty bácsi borával a kezében már nem nézi a csillagokat. Kölyök nagyon kár, hogy hülyének néztek.

Ifjú fejjel, sajnos elég sokat töprengem mostanában azon, hogy milyen éles politikai kürtölések verik fel ennek az országnak a nyugalmát. A hamis élet tükrétől kezdve - mely a televízióban, újságokban és szinte a mindennapi forgatagban jelen van - a vigyorgó rablókig. Sokan visszasírják a királyokat, valakik Kádár Jánosra esküsznek, egy darabig mindenki sopánkodik egy keveset vagy megmakacsolva kikapcsolja magát ebből a világból. Ilyenkor mindig eszembe jut a templom Csenyétén... A templom melyet sok szorgos kéz épített az Isten dicsőségére. Sok összefogó ember, hétköznapi hősök, spiritualitásukat ezzel és mindennapjaikkal kifejezve alkottak, éltek, majd haltak. Pár évtized után, pedig a templom romokban. Nem a háború vitte el... Nem bizony, hanem mások... Ilyenkor nem lehet nyilatkozni teljeskörűen, szociológiai statisztikákat húznak elő a nagy okosok a zsebükből és ekképen nyilatkoznak: munkahely, rossz körülmények, oktatás, rossz infrastruktúra, etc... Csenyéte ugyan ott volt, ahol ma is áll, csak a lakók és a mentalitás cserélődött ki. Munkalehetőség annyi van, mint amennyi volt, ha meg nem valaki nehezebb időkben mélyebbről kezdte és apró kis virágzásokkal, templomot emeltek. A mai lakosokban nincs ilyen kaliberű dolog, hit az sem hiszem hogy több lenne, mint munkamorál... És mily különös dolog az élet, hogy ha ezt én most kijelentem megbélyegeznek, rásszistá vagyok és etc... Kósza hírek cikkáznak itt a vihar vert tájékon és az emberek is megváltoztak. Pecsenyét süt az egyik a maga hasznára, a másik sóhajt és senki nem figyel rá, a harmadik meg szarik rá mindenre csak a hasa legyen tele, a többi nem számít, se erény, se jog, se haza, se tisztelet a másik iránt. Lelki nyomor van, ilyen kis hazánkban régen nem volt. És hát nem mondok újat azzal sem, hogy készül a mi kis kopja fánk, ami hirdeti majd, hogy voltunk valaha, de előbb utóbb az is elkorhad. Gyarló lenne most ez a halál...

Nagyon is.

A felhők érdekes elosztásban stagnálnak a kocsma fölött. Vihar készülődik. Egy fehér felhő furcsa alakot ölt, vélhetőleg mindenkinek mást jelenthet a formája. Valakinek biztos egy Simson Enduro hengerfej jut róla eszébe, másnak egy uborka reszelő... De az én gondolataim máshol járnak a felhőt illetően, mely fókuszomban érdekes formáját tekintve is csak háttér szerepet tölt be. Ugyanis a fecskék jobban felkeltették az érdeklődésem. Legalább 30 madárka szálguldozik viszonylag nagy sebességgel, szabadon csivitelve. A szárnyaikat csapkodják majd legalább kétszer ennyit siklanak a levegőben. Kissé megirigyeltem őket és eszembe jutott kis gyermek korom "hatalmas" kerékpározásai, mellyel az Észak-Abaúji dombok között száguldoztunk a haverokkal, szabadon... De eszembe jutott még Ikarusz is, a kiváló építész-művész Daidalosz fia is, aki ellentmondva az atyai jó tanácsnak a naphoz közelebb repült, mint kellett volna és a repülő szerkezet - mellyel a levegőt úgy szelhette mint a fecskék most - Lezuhant és a tengerbe veszett. Hiába a ember nem született gólyamadárnak. És a szabadság is messze van, pont azért mert emberek vagyunk. Olvastam a napokban az amerikában kifejlesztett lézerágyúkról, amit biztos nem távheggesztésre, vagy valami építő dologra fognak használni a jövőben, bár ezen is kár lenne tovább csócsálnom a szavakat, mert hát ugyan oda jutok, mint Ikarosz esetében, arra hogy nem vagyunk fecskék, csak emberek...

Felzúgtak a motoroskaszák a kies bőszíjfalvi tájékon, melyet egy nappal azelőtt hagyott ott az eső. Az eső pusztulást hozott a szántóföldekre. Tavak keletkeztek és újraértelmezte néhány ember agyában Noé és az özönvíz történetét. De valaki nem gondolkodik, csak a hasára üt és szarik mindenre, mind a spiritualizmusra, mind az emberi etikára. Ilyenek a Colorado -, másnéven krumpli bogarak is. Szaporodnak, senki nem örül nekik, szívósak és egyre nagyobb az állóképességük a különböző vegyszerek ellen. Lényük és életpályájuk nem karrierorientált, mint napjaink emberéé. Számukra két fontos dolog van a világon: az evés és a szaporodás. Minnél nagyobb populációt hagyjon maga után. Amikor apámmal likvidáltuk kicsi földbirtokunkon a populációjukat, akkor szó esett ezekről a teremtményekről - melyeket, lehet csak azért vitt fel Noé a bárkára, hogy az ember ne felejtse el honnan jött és hogy, gyilkolja őket - hogy, miként vannak a világon. Én mondtam, hogy hát ők ellentétben az emberrel (napjaink magyarjával pl.), szaporodnak és fenntartják a fajtájukat a természet rendje és módja szerint. Apám erre így válaszolt: "Viszont ők nem kapálnak."

Kopp, kopp

Vendelné itthon van?

Vendelné!!!!!!!!!!!!!!!!!!

Jól van már jövök, jövök

Mi olyan sürgős, te büdös kölyök

Vérnyomást mérek, mert szólt az orvos

Lennél olyan, mint apád, szorgos

Riherongy, kacsaláb, görbe hát

Gépkocsi, SPS, meg a NAGY POFÁD!!!!

A kalauz is mondta a vonaton

Tele van hugyozva a Balaton

Nem úgy, mint a mi időnkben

A '41-es esztendőben

Horthy Miklós képe úgy lobog fel nékem

Jön a front, mert fáj a térdem

A piacon is drága a tojás

A tejtől meg rajtam a mosás

Na mit állsz, mint tehén a réten?

Nyugdíjas vagyok én kérem

Nem adok egy forintot se, elvitte a patika

30.000-et fizetek, megmondja a Katika

A sok ifjú meg mind csak lebeg

Én meg fiam 5kor kelek

Dögölni, drogolni, inni, falni

Pihenni, ótózni és baszni

Ez a mai fiatalság bezzzeg anno

Kinn voltunk a földön hatkor

Na jól van most már eridj el

Dolgozz, keress, korán kelj

Menjek már Vendel ne obégass!

Óh hogy vinne már el a vérhas...

Vigyorogva kérem a világot magamnak

Első emésztő állomásom kalauza várja a vonatot

Addig paprikát ültetek lecsónak

"Hát nézd már ezt a vonatot, mozgása olyan vontatot"

De ahogy jobban megnézem magamnak

Az utazófülkékből vigyorgó hullák integetnek

Jaj már a paradicsomot is el kell ültetni lecsónak

A hullatömegben meg csak nevetnek

"Jujj te olyan ismerős vagy" - mondtam!

S közben egy hullára mutattam

Az intett, majd legyintett

És felszálltam a vonatra...

Beszélgettem velük, bár a kommunikációnk nem ment könnyen

Többnyire én kezdeményeztem a beszélgetéseket, de leintettek

"Jaj drága barátom, sokat látlak így! Folyik érted a könnyem."

Mondta az egyik hulla és tovább nevettek.

Már úgy voltam vele, hogy a kapám (amit magammal vittem)

A fejükbe kalapálom, olyan aprólékosan

De aztán leszálltam a következő megállónál, mely a torok volt...

Álltam

Kongó fejem megdöngettem

Egy hang szólt belőle:

Előre!

Lépek

A fűzfa szeme a nap

Most éppen rajta kap

Miként őrjöng a tüdőm mellett

A lélek, mely orkánt ellett

Savanyú az idő

Kovászolt a kapuja

Homokszem melyet kilő

Agyamnak papucsa

A kofa

Kabát, farmer kaukció!

Különféle akció!!!!!!!!!!

Viszket a háta? Nyaljon csanalat!

Vásároljon majom hónaljat!

Sántít a lábára és kellene a bot?

Igyon egy fél tégladarabot

Magas lázra, megfázásra

Alacsonyabb vérnyomásra

Patkányfej egy az egyben

Friss teával nyelje begybe

Üveggolyó, fogkrémláz

Alufólia, vályogház

Kémény pestis, Pince Buda

Kis őz gida sete suta

Vászon kenyér, úthenger

Riporter és leánder

Permetező szappanok

Mindjárt jövök, csak szarok.

Fejem búgva mered, keres kietlen tekintetet

Lámpásként jelez egy tárgy, mely dicső de balga

Elhullott gondolatok messziről legyintenek

Sok még a dolog, vár a lapát, ásó, balta

Kovácsolni jövőt kell, vigyétek a mankót el

Felrúgom én a világ derekát

Nagytéren a bút keveseknek szavalom el

Jöhet akármilyen delegát

Huszár népek, emberek kevesen

Megosztoznak egy tányér levesen

Kovácsolni jövőt kell, vigyétek a mankót el

Mert rút világ nem segít nyomorékon

Bízzunk bírva és majd egy felhő emel fel

És nem csúszunk el a szakadékon

Mert Isten él és szeret

Bőszíjfalva, kedves kis városkácskám Észak-Magyarország fejebúbján. Bőszíjfalva régi utazók és bányászok, erdészek és kántorok szívesen gondoltok eme községre, melynek fiai újra és újra építették az újra és újra lerombolt városkácskát. Ezen férfiúk és asszonyoknak sok mindent köszönhet a település. Legfőképpen a megújjulást, hogy egyáltalán, hogy a dicsőséges létezésért és kultúráért áldoztak. A kálvinista prédikátorok - kikhez számos remek dolog köthető a településen - valami stabilat építettek. Nem megyek bele most az egyházak egymással való küzdelmeibe, vélhetőleg a katolikus egyház papjai is serényen tevékenykedtek a hívők érdekeiért... Szóval a prédikátorok... határozott, serény, nyakas munkamenetek sokasága, mely aztán a lakosságra is ráragadt többé-kevésbbé. A török portyákat és a nemes urak viszályainak következménye képpen Bőszíjfalva többször is leégett, sok ember , épület, munka újra és újra odaveszett századokon keresztül. De a településen élők újra és újra felépítették, felvirágoztatták, sokasodtak és dicsérték érte az Istent. Kemény idők voltak, mostoha idők voltak, de kibírták.

Azóta sok víz lefolyt a Dunán, sokat fordult a földgolyó - mely az emberek tudatában időközben begömbölyült - az emberiség és környezete egyaránt megváltozott. Utak épültek, feltaláltak sokféle szerkezetet, a tudomány sokasodott és mindenki számára elérhetővé vált. A tudomány és a kultúra szinte ingyen szórta virágait a világban és ez alól Bőszíjfalva sem volt kivétel. Kerültek innen is ki tudósok, művészek, tanító emberek, akik sok szépet adtak a világnak. Egy idő után azonban az emberek elfeledkeztek magukról és ami még rosszabb, egymásról is. Politikai hullámok csaptak jobbra, balra és megint balra. Az embereket megzavarták a hullámok és a hullámokat feldolgozó és hasznosító üzemek, melyeket akár nevezhetnénk egy olyan komplementer halmaznak, mely elfeledte az embert. Az ember helyett bádogemberek pottyantak a földre. Melyek ismernek dolgokat, de a régi alaptörvényt már nem annyira. Sokak közülük nem akar rosszat, viszont vannak olyanok akik bendőjük és sajátos kis vágyaik alapján vonják le a konzekvenciákat, sok ilyen van. Talán mi is közéjük tartozunk. Nézem a temetőt, mely a legnagyobb kandelláberként világít a városkácskában. A település magja, történeti része egy völgyben terül el. Észak felé tekintve a jobb oldalon helyezkedik el ez a márvány emlékektől hemzsegő, az élet és halál közötti átmenetet hirdető, az élőnek örökké lévő, de az időnek csak percet mutató óramű. Folyton üzen az embereknek, de csak nagyon kevesen veszik észre. Pedig egyszer valószínűleg akarva, akaratlanul mi is hasonló üzenetet fogunk közvetíteni onnan. De a bádogemberek, szivükbe hatalmas önérzettel - melyet a hullámok frekvenciái és nem az élet gerjeszt - legyintve ölik egymás lelkét, mit sem törődve az élet diadalával, melyben annyi lehetőség rejlődik, melyért üzen a nagy és egyre bövülő kandelláber. Az idő véges, a kultúra és a tudomány lángja sem élhet örökké, ha nincs ki őrizze. Egyre kevesebb a megfelelő személy erre a feladatra, pedig ez régen magátólérthetődő kötelesség volt minden egyes polgár számára. Sok kis apróból hatalmasat építve, de ma már csak egy üzenettel: - Addig cselekedj, míg nem vagy köztünk. Tégy jót, hasznosat, dícsérd a teremtőt és teremts te is becsülettel, így áldva életeddel a Mindenhatót!

A kandelláber üzen, de tenni nekünk kell.

Tánc, bál, sör, bor

Pop-rock, hardcore

Félholt papok andalító kórusa

Styx ifjak sötétedő tónusa

Vágja be a zárkába a kijelölt ösvények

Fényét, majd mint palántás növények

Halnak meg a sötétben - Baszd meg!

Hangzik egy érdes női hang - Térj meg!

Hangzik egy belső, de az ólmozott szív nem fogad be többet

Érvényesül a korrodált hamis érzék, mely azt mutatja többlet

Sárkányok és Belzebúbok, szteroidok és végbélkúpok mezeje

Sós keverve édessel, nyáj keverve ménessel ez a világteteje

De persze a reciprokát nem veszi észre senki, merni sem mer többet, mint amennyit

Elérajzolt a megkopasztott táj, melyből egyre issza magába a semmit

A lim lom, a káosz, a félkezű rablók, a viziló jog

Mind magáért háborog, morog

Közben a világ forog és forog

Vár egy fekete alak a végén

Mellette egy bontott kémény

Melyből pár sötét füst terjeng elő

Sikolyt áraszt, beleremeg a csontvelő

Toronyokba sorakozó emberek

Kezükbe tállal egy kis mannáért hempereg

Elnevet, tapsol, ugrál, tajtékzik, kolotál a ködben

És addig a fekete alak áll és mosolyog csöndben

Kezét nyújtja ha kell, de akkor nem ugrálsz többet

Korrodált hamisságot lassan megérzik, mindhiába de marad még többlet.

Írt a napokban egy kommentet egy 29. életévét betöltő, úriembernek nem mondható pribék. Megvádolt, hogy nem az "vónék" aki "vala vagyok" a személyembe. Kébzeletbeli banánhéjba temetve körtét rakott a déli gyümölcs fogalma helyibe. De persze ez minden napos, mindenki átél ilyen dolgokat. Valaki zokon veszi, hogy mit képzel magáról ez a haszontalan, pimasz illető. Valaki pedig nem foglalkozik vele, mint ahogy azt Arany János megírta az Epilógus című költeményében: " ha egy úri lócsiszárral, találkoztam felvert sárral; Nem pöröltem, félre álltam, letöröltem". De azért valami mégis csak szöget ütött a fejembe. Szavain nem rágódtam el, hiszen üres betűhalmazokból összeeszkávált szószerkezetekre nem illik adni. De a neve az illetőenk egy olyan világba röpített, melynek puszta létezésével nem érthetek egyet. Ez pedig nem más, mint az öndicséret marketing tébolyodott világa. Mintha egy öblítő reklámot analizálna az ember. Hogy milyen remek dolog ez az öblítő, mennyire nélkülözhetetlen ez a számunkra, illatanyaga oly, varázslatos, mint egy virágos rét a tündéri szépségű tavaszi Garmischpartenkirchen városában... És ha valaki komolyabban rágódik ezeken a dolgokon, leül otthon és megemészti eme szavakat. Öblítő - nagyanyám meg volt nélküle, tehát nem nélkülezhetetlen satöbbi... elkezd omlani a lavina. A lavina. Harcosnak állítja be magát ez az úriember. Mi az a harcos? Nem kezdem leelemezni, mint von Zillergut ezredes Jaroslav Hasek, Svejk című munkájában. A lényeg (nem az összes, hanem csak egy) számomra a harcos fogalmában, hogy nemes lelkű. Miért fontos ez? Mert ez különbözteti meg a rabló és a zsoldos fogalmától. Nagyszájú pribékek mögött meg nincs üzenet, ezért ők nem lesznek harcosok, amíg el nem nyerik ama nemes érzéket, mellyekké válhatnak. Ez a nemes érzékiség megnyilvánul, beszédstílusukban, viselkedési kultúrájukban, gondolkodás módjukban is és nem utolsó sorban tetteikben is. Kevesen vannak, de remélem gyarapodni fognak a közeljövőben.

Kirittyentette már magát az ifjú legény. Kissé elposzikovált erejével próbál új atrakciót alkotni szerelmetes babájának. Megfésülködik, olyan divatos módszerrel, hogy az összes haja a szemébe köt ki. Felveszi azt az atletatrikót amit a nagy "konzervalakú" építményben vásárolt valamelyik textiles boltból. A felirat mellékes, lényegtelen és "külföldiül" van ráillesztve az ominózus textílneműre. Belenéz a tükörbe, megnézi kifestett szemhéját jól áll el a fején. Bólogat és elhagyja a fürdőszobát. Apjához fordul, hogy adjon neki 5000 forintot uzsonnapénz gyanánt. Az apja valamivel már többet látott az életből, nem ad neki 2000 forintnál többet. Duzzog, tanítás után bemegy valami szatócshoz, ahol se cukrot, se fűszert, se semmi hasznos dolgot nem nagyon lehet találni. A legény mégis úgy érzi, hogy a világ legtermészetesebb dolgaként a boltban kikáltott helyeken, nem pedig fagyasztott berbécs combot vásároljon a polgárember, hanem valami olyasmi dolgot ami csak úgy van de semmire sem jó. Végül kiválaszt magának egy vattával tömött, vigyorgó, gerinces lényt imitáló textil szobrot. Fizet érte, 1990 ft. Kijött aztán a furcsavilágot regélő szatócsüzletből. Átmegy a kertek alatt a babája felé. Az egyik ház udvarán egy bácsi hányja a maszt ki a jószágok alól, egy évtizedeken át derékul szolgáló furikba pakolva azt. Észre veszi a legényt. Üdvözli őt, mert hát az apját is ismeri: - Szervusz Róbert, hova ilyen serényen?  De a fiú rá se bagózik az öregre. Tova is megy, át az utcán, majd pár méter megtétele után becsönget a szomszédhába. Ott nem sokára kijön elibe egy leányforma, bár a szépségfokozó szerektől messziről nem látni. Csókot nyomnak egymás pittyére, majd besomfordálnak a házba.

Az öreg, ki az imént köszönt egykedvűen bámult a vasvilla nyelére támaszkodva, elgondolgodva mereszt tekintetével a szemközti ház felé. Elgondolkodik. Megvakarja ősz fejét. Köp egyett. Eszébe jut, hogy ma van Bálint napja. Nem mintha olyan furcsa lenne hogy ilyen kis vézna legények fiatal lányok után kajtassanak, de textil szobrocskákat, vattával kitömve sem látni minden nap ilyen barbár ifjak kezében... A szomszédságot átgondolva (mert hát ismerte ő majd az egész utcájában lévő népeket) rádöbbent ez az piaci ünnep van, ama Valentin nap. Szagos ünnep, de még milyen. Kikenik magukat a fiatalok mindenféle ilyen olyannal (amúgy is - de ilyenkor meg pláne). Köp mégegyet. Sóhajt, s ez a sóhaj egy imának is megfelelne az ifjúságért. Megfordul a fejében az egész hercehurca a piaci szlogenek a szeretetről. Beszúrja a villát a földbe. "Szagos ünnep ez a Valentin-nap". "Az emberek is csak úgy szaglanak. Ismerős ez az illat, hát persze hisz kend is éppen benne áll bokáig". Majd köp egyet és befejezi a munkát.