Ifjú fejjel, sajnos elég sokat töprengem mostanában azon, hogy milyen éles politikai kürtölések verik fel ennek az országnak a nyugalmát. A hamis élet tükrétől kezdve - mely a televízióban, újságokban és szinte a mindennapi forgatagban jelen van - a vigyorgó rablókig. Sokan visszasírják a királyokat, valakik Kádár Jánosra esküsznek, egy darabig mindenki sopánkodik egy keveset vagy megmakacsolva kikapcsolja magát ebből a világból. Ilyenkor mindig eszembe jut a templom Csenyétén... A templom melyet sok szorgos kéz épített az Isten dicsőségére. Sok összefogó ember, hétköznapi hősök, spiritualitásukat ezzel és mindennapjaikkal kifejezve alkottak, éltek, majd haltak. Pár évtized után, pedig a templom romokban. Nem a háború vitte el... Nem bizony, hanem mások... Ilyenkor nem lehet nyilatkozni teljeskörűen, szociológiai statisztikákat húznak elő a nagy okosok a zsebükből és ekképen nyilatkoznak: munkahely, rossz körülmények, oktatás, rossz infrastruktúra, etc... Csenyéte ugyan ott volt, ahol ma is áll, csak a lakók és a mentalitás cserélődött ki. Munkalehetőség annyi van, mint amennyi volt, ha meg nem valaki nehezebb időkben mélyebbről kezdte és apró kis virágzásokkal, templomot emeltek. A mai lakosokban nincs ilyen kaliberű dolog, hit az sem hiszem hogy több lenne, mint munkamorál... És mily különös dolog az élet, hogy ha ezt én most kijelentem megbélyegeznek, rásszistá vagyok és etc... Kósza hírek cikkáznak itt a vihar vert tájékon és az emberek is megváltoztak. Pecsenyét süt az egyik a maga hasznára, a másik sóhajt és senki nem figyel rá, a harmadik meg szarik rá mindenre csak a hasa legyen tele, a többi nem számít, se erény, se jog, se haza, se tisztelet a másik iránt. Lelki nyomor van, ilyen kis hazánkban régen nem volt. És hát nem mondok újat azzal sem, hogy készül a mi kis kopja fánk, ami hirdeti majd, hogy voltunk valaha, de előbb utóbb az is elkorhad. Gyarló lenne most ez a halál...
Nagyon is.
